Let's talk about sex!

Nyilvánvalóan nem a magánéletem legpikánsabb titkairól szeretnék itt részleteket elárulni, ami aztán "mocskos" és erkölcstelen beszélgetésekbe torkollana..:-)

De mivel ez a terület is az élet igen fontos része, hogy úgy mondjam a bébiprojekt elengedhetetlen előfeltétele, így én szentelnék neki egy kis figyelmet. Főleg azért, mert úgy érzem mostanában (így kell ám csúsztatni...) valahogy nem úgy működnek a dolgok, mint korábban...

Sosem voltam az a lepedő-akrobata, nem mondhatnám magam szexőrült vadmacskának sem. Nálam a szex mindig is több volt a testi örömöknél. A kapcsolat katarzisa, az eggyéválás csodája, ami többet ad lelkileg, mint testileg. Amikor úgy érzed így lehetsz legközelebb ahhoz, akit szeretsz, sőt talán még így sem, mert legszívessebben bebújnál a bőre alá, hogy minden sejtetek és szövetetek egyesüljön.

Rájöttem hamar, hogy ez az elmélet és motiváció meglehetősen bonyolult egy egyszerű férfiagynak. Sosem felejtem el az együgyű tekinteteket, amikor is fejtegettem nekik mit is gondolok erről. Nem is értették, hogy miről beszélek...

Minden kapcsolatomban én voltam a hárító, akinek mindig kisebb volt a szexuláis igénye (mennyiségben), mint a partnerének. Ügyesen gyártottam kifogásokat is ha kellett, de magam sem tudom miért (jó egyes esetekben tudtam), de sokszor nem. Ez nem mindig függött attól, hogy mennyire éreztem elkötelezettnek magam érzelmileg. Egyszerűen én így működtem, nem a mennyiségre, a minőségre hajtottam.

Nem szeretnék ám prüdnek, vagy szentnek látszani! Ez nem azt jelenti, hogy én aztán mindenkibe baromi szerelmes voltam akivel lefeküdtem, hanem azt (a végcélt), ami bennem volt és van ezzel kapcsolatban. Volt egy-két komolytalan kapcsolatom is persze, amelyet - így utólag belátva - azt hiszem csak a (jó) szex tartott össze, de nem tartottak sokáig, talán pont emiatt, az érezelmek miatt, vagyis azok hiánya miatt.

Drága férjecském más volt. Nagyon más. Valahogy beindultak az ösztöneim. Talán a hatalmas érzelem-koncentráció miatt, vagy más miatt. Nem tudom. Felébredtek a hormonjaim. Ott sem kellett lennie, elég volt ha csak rágondoltam. Őrületes volt és rémisztő is. Magamra sem ismertem. Én akinek eddig minimális volt az igénye, aki sokszor utasított el másokat, függővé váltam. Pedig korábban kinevettem azokat a barátnőimet, akik panaszkodtak, hogy kevés a szex...én nagyképűen mindig elmondtam, hogy na aztán velem még ilyen nem történt és hogy nálam mindig a fordítottja igaz, hogy engem akarnak aztán nagyon, de én irányítok, én vagyok a főnök...

Ezzel nem is lett volna baj, de az élet gondosokodott róla, hogy megtapasztaljam a másik oldalt is. Pontosan azt kaptam vissza, amit én tettem másokkal...én hiszek a hatás-visszahatás elvében.

Átkerültem a túlsó partra. Én voltam az, akit gyakran visszautasítottak, akinek mondták a kifogásokat, ugyanazokat, amiket korábban én mondtam másoknak.Ez férfiaknál azt hiszem furcsa... Főnökből alattvaló lettem.

Nem is értettem. Pedig aztán az én férjem igazán szenvedélyes szerető szerelmes, mintha ez lenne a legkellemesebb elfoglaltsága, mintha legszívesebben minden percben csak ezt csinálná. És nem, mégsem. Hogy a látszat mennyire csal néha...!

Egy idő után elég megalázónak is tartottam az egészet, hogy olyan szánalmas, hogy könyörögnöm kell ezért???!!!! Mintha szívességet tenne Pffffffffffffff.

Na meg nem tett jót az önbizalmamnak sem, mint nő a béka segge alá soroltam magam kb...és nyilvám magamban kerestem és keresem a hibát...

Én is tisztában vagyok vele, hogy ehhez az emberhez mentem hozzá, nem vettem zsákbamacskát nyugi.

Aztán elindult a babaprojekt. Ez azért fellendítette a dolgokat, de csak átmenetileg. Az első babánk viszonylag "hamar" , 4 hónap után jött össze, bár rá 2 hónapra derült csak ki.  A műtét után sokminden megváltozott. Sokáig rosszul voltam, fájt a hasam. Az ezt követő időkben a szex egyenlő volt a gyerekcsinálós kötelezettségekkel. Teljesen ütemezett, monoton. Minden félidőben már alig vártuk, hogy vége legyen a termékeny időszaknak...teljesen tönkretette az addig sem túl gyakori, de legalább nagyon szenvedélyes együttléteket. Ekkorra már gyakorlatilag a peteérésre korlátozódtak a "romantikus" együttléteink.

A második terhesség és vetélés után beütött a krach. Nem nála, nálam. Mintha a babánkkal együtt elvesztettem volna minden olyan természetes dolgot, ami a testemben és a lelkemben felelős a vágyért, ösztönökért és szenvedélyért. Gyakorlatilag frigid lettem. Nem is akarom áltatni magam, ez van. Vannak néha jobb napjaim, de ritkák, nagyon ritkák.

A kezelések ezen sokat rontottak, hiszen már ovulációkor sem "kell" akcióba lépni, hiszen a jódoktorok elvégzik helyettünk a "piszkosmunkát"! Jó ez cinikus volt kicsit, de attól még igaz...

Mert minden rosszban van valami jó, megszüntek a "miért nem vagyunk együtt többet" indíttatású, általam kezdeményezett veszekedések...

Ez az egész, ami velünk történik egy dráma. Gyűlölöm az egészet, de nem tudom mit tegyek, hogy ezek a dolgok megváltozzanak. Hogy tudnám mindkettőnkből előhozni azt, ami valahol mélyen belül bennünk van? Legalábbis remélem, hogy bennünk van...

Azt gondolom, hogy a gyermeknevelés után a párkapcsolat az ember életének legnagyobb és legnehezebb megoldandó feladata. Hiszem, hogy minden kapcsolat kompromisszum, csak nem mindegy miben és milyen mértékben kell kompromisszumot kötni.

Mindenkinek ismernie kell a saját mérlegét, tudnia, melyik oldalon mi áll és hogy egyensúlyban vannak-e. Tudnunk kell, mit áldozunk és cserébe mit kapunk.

Nekem ez az egyik legnagyobb kompromisszumom...