Start a new life

Köszönöm R-K Áginak a bíztató sorokat, talán pont ez a lökés kellett ahhoz, hogy újra tollat, vagyis billentyűt ragadjak és leírjam a nem éppen happyendre végződő folytatást. Pontosabban BEFEJEZÉST...

Gyakorlatilag nem jókedvemben költöztem a szüleimhez 2015 őszén. A házasságom nem volt rózsás, de azért azt sosem tudtam volna elképzelni a férjemről, hogy kezet emel rám. Ő jó ember, nyugis és türelmes...

Egy rosszul irányzott és átgondolatlan ütés...és minden megváltozott. És nem csak azért mert minden alkalommal amikor a tükörbe nézek az - egyébként szépen összevarrt - heg nem enged felejteni, hanem mert ez az a szint, ami nekem nem fér bele. Amire nincs magyarázat, ami nem történik ok nélkül, amit nem tudsz a szőnyeg alá söpörni, könnyedén feledni....amit nem teszel, ha szeretsz valakit. 
Még aznap éjjel elmentem.

Talán hiba volt azt várni, hogy majd kúszik-mászik ezután? Hogy egy papucs lesz, sőt nem is papucs, egy mamusz. Hogy esedezik majd, hogy virágot hoz, hogy udvarolni fog. Mert akar engem, mert a felesége vagyok, mert kellek neki és azt akarja hogy bocsássak meg, De ne csak mondjam, hanem tényleg így is érezzem. Mert azt akarja hogy hazamenjek, mert SZERET.

Akartam, hogy akarja. Akartam, hogy akarjon. Mindig vártam a holnapot, hogy majd ráeszmél, hogy én vagyok a legfontosabb........

A történtekről tudtak a rokonai, de senki, senki fel nem emelte a telefont, hogy megkérdezze mégis hogy vagyok, rendbejött-e a beszakadt dobhártyám, vagy egyáltalán csak hogy érzem magam. Amit az ember az embertársáért megtenne, nem a menyéért, vagy sógornőjéért.....

Innentől kezdve nyilvánvalóvá vált, hogy hol van a helyem a családjában....és ugyanez volt a közös baráti körrel. Persona non grata lettem. Mintha én tettem volna valamit, mintha én követtem volna el főbenjáró bűnt, ami miatt kivetett a társadalom. Mélységesen fájt és az én érzékeny lelkem nagyon igazságtalannak érezte. Főleg úgy hogy én a csládjának és barátainak...meg még azok ismeretlen rokonainak is...csak segítettem. 

Az ezt követő időszak érdekes volt. Járt ide, de láthatóan nem tetszett neki. Úgy csinált mintha én tehetnék az egészről...mintha ő ott se lett volna, mintha nem ő hozott volna rossz és végzetes döntést aznap éjjel.  Hazahívott egyszer, de azt válaszoltam, hogy én már nem szeretnék anyósomékkal élni, így csak akkor megyek ha máshogy oldjuk meg a lakhatásunkat. Nem érdekelte.

A lombik valahogy mindig csúszott, nem volt időszerű. Tologattuk ide-oda. Egyszer akartam, másszor nem.

Aztán a végzetes csapást tavaly áprilisban mérte rám.  A Nő...titkolt levelek...és aztán nyíltan...az se zavarta hogy ott vagyok. A szemem láttára csinálta...és azon az éjjelen az ő ágyába hajtotta le a fejét nem az enyémben. Megalázás? Ez annál sokkal több. Ez közöny. A szeretetnek nem a gyűlölet az ellenpárja, hiszen az is érzelem, csak más színezetű, hanem a közöny. Amikor már nem érint meg...és nem vált ki semmit.....Még aznap éjjel megmondtam neki, hogy elválok tőle és hazamentem.Ő ott maradt...

Azt hiszem kaptam egy gyors lefolyású akut idegösszeroppanást, amit úgy próbáltam levezetni, hogy a gránitmozsár merő véletlenségből szervesen összeépült a nagyképernyős tévével...azután hazamentem a szüleimhez.

Nyilván megmagyarázta...annyi gerinc nem volt benne hogy legalább őszinte legyen....tudjátok, ez nem az aminek látszik. És hazudott.
Csakhogy épp lombikolni kellett volna...nem tudtam mit tegyek. Aztán azt gondoltam, hogy azzal amit tett, engem nem foszthat meg az esélytől. Nem teheti! És én egyedül is megbírkózom egy gyerekkel, ha épp most renedeltetett egy babát ide a sors. Megállapodtunk, hogy végigcsináljuk. Bár többször meginogtam, hogy akarom-e ezt, vagyis hogy vele akarom-e ezt. És mi lesz ha összejön? Mert ő meg volt győződve arról, ha összejön mi élünk tovább együtt, míg a halál el nem választ. Tényleg azt hitte, hogy a gyerek megold és megjavít egy házasságot?? Ostobaság. Én elmondtam neki hogy se gyerekkel, se gyerek nélkül nem élek vele így tovább. Vagy új életet kezdünk, vagy elválnak útjaink. Mert én barom még akkor is hittem benne...mindezek után...ezeregy esélyt adtam...Nem vett komolyan. Nem törődött azzal amit mondok. 

A stimuláció elindult és én a leszívás reggelén - még mielőtt kiderült bármi - júniusban beadtam a válókeresetet. Amikor hazafelé jöttünk, akkor mondtam csak el neki. Meg se rázta. Igazából az volt az egyetlen gondja, hogy ezt hogy mertem egyedül eldönteni...vicces nem?  Hiúsági kérdést csinált belőle...Aztán nem beszéltünk. Meg sem kérdezte miért adtam be. Egyáltalán nem beszéltünk a válásunkról. Nem volt mondanivalója.

A lombik nem sikerült. Bár ez várható volt...végül egyébként a 4. napra lett 2 embriónk...igen a 4.re...nem is értettem....de nem tapadtak meg. 

Először a bíróval beszélt a házasságunkról nem velem, amikor is az első tárgyaláson közölte, hogy ő nem akar elválni, mert szerinte a házasságunk helyrehozható. Ezzel lőttek ugyan a közös megegyezésnek, de mégis örültem.  Hogy eljött. Eljött a fordulat, amit vártam...hogy rájött milyen fontos vagyok, mert szeret...Istenem, milyen naív voltam...

Ezt követően megkérdeztem tárgyalás után, hogy miért nem akar elválni és csak annyit felelt, mert nem akar...meggyőző érvek mondhatom...aztán egy hónapra eltűnt az életemből. Se telefon, se semmi.

A nyár alatt szinte semmit sem beszélt a házasságunkról, illetve a válásunkról. Annyit sem ért neki, hogy megbeszéljük.A következő és egyben utolsó tárgyalás szeptember elején volt. Ott már nem ellenezte a válásunkat.

Hát így váltam el egy nyár alatt a két legfontosabb dologtól az életemben, a férjemtől és attól az esélytől, hogy valaha is lesz saját gyermekem.