A pszichoszomatika és a jelen

Miközben határozottan tartott az újra - és visszaalakulásom Nővé, közben zajlottak a vizsgálatok. 

De hiába tettem úgy, mintha minden rendben lenne, mintha túl lennék ezen az egészen és persze könnyen, mert én kemény vagyok...nem engedhetem meg magamnak a gyászt. Nekem ez csak könnyen mehet...de nem megy.

Annyit sem engedtem magamnak, hogy elsirassam a házasságom. A válóperes tárgyalás alatt szemem se rebbent, szerintem pislogni is elfelejtettem annyira tartottam magam. És utána se...

Már ősszel gond volt a hangommal. Igazából a rengeteg ciginek tudtam be, mert lássuk be, hogy legalább megháromszorozódott a dózis azóta az ominózis áprilisi este óta...

Október végére már elég tarthatatlan volt az állapot, ezért hát elmentem a gégészemhez. Akut krónikus gége és hangszál gyulladás. Az egész torkom tiszta ödéma volt, ezen kívül csomók  - ún. énekescsomók - voltak a hangszálamon, amit a két szememmel láttam az endoszkóp által megörökített felvétel megtekintésekor. A hangszálaim közé betehettetek volna egy 5 forintost, nagyjából akkora volt közte a rés. 

Pánik. Igen pánik, hiszen én énekelek...így is nagyon rossz volt a nyár, mert végig rekedt voltam, nem ment az éneklés.

Az éneklés nekem terápia, amivel saját magam kezelem. Ha boldog vagyok azért, ha meg szomorú, akkor azért. Viszont a válásom nem tudtam kiénekelni magamból... 

Jöttek a gyógyszerek...antibiotikum, tömeges szteroid, vitamin, spray, allergiagyógyszerek, hangterápia, inhalálás és minden. Ennek már lassan 6 hónapja és még mindig nem jött helyre. Januárban a gégész azt mondta, ha a márciusi kontrollnál sem lesz még rendbe, akkor nem tud mit tenni. Vagy marad ilyen a hangom és elfelejtem az éneklést, vagy megműti a hangszálam. A márciusi kontroll sem hozott jelentős eredményt. Van javulás de még nem jó. Még mindig nem jó. Következő kontroll: május.....

A logopédus, akihez "hangszál-gyógytornára" járok, a legutolsó alkalommal finoman közölte, hogy gondolkozzak el azon, hogy ez nem pszichés-e nálam. Hang, beszéd, ki nem mondott, elfojtott dolgok...mert már helyre kellett volna jönnöm....

És tessék. Nem elég hogy elvesztettem a férjem, a saját gyerek esélyét, a válásom még a hangom is elvette. Nehogy fel tudjam dolgozni...nehogy kiadhassam magamból...

Ha a pszichés problémáim fizikai megtestesüléseként ez nem lenne elég, januárban számtalan allergia szerű kiütés jött ki rajtam, éjjelente arra ébredtem, hogy vakarózom.... majd februárban övsömöröm lett számos nőgyógyászati probléma kíséretében.

Rendben, vettem a jeleket...kell valamit csinálni mert ez így nem jó. Hogy tudom ezt az egészet kiadni magamból? Menjek pszichológushoz? Nyilván a válásom az oka.....ott vannak elvarratlan szálak...meg nem értett dolgok....ki nem mondott szavak és mondatok.

Úgy döntöttem, hogy leülök vele beszélni. Hátha segít. Ez nem tréfa. A hangom nélkül félember vagyok. Az éneklésben volt a legtöbb sikerélményem. Valami, amiről azt gondoltam jól csináltam. Kell ez az érzés, hogy jó vagyok valamiben. Mert ezt szeretem, sőt imádom. Vissza akarom kapni mindazt, amit az éneklés ad nekem. Kérem szépen a hangomat!

Úgy 2-3 hete megkerestem, hogy beszélnék vele. Elkezdtünk alkalmas időpontokat keresni amikor beütött a sokk. Már szert is tett az utódomra. Hát......Nem pazarolta az időt...közös képek, közös bulik, közös síelés, közös barátok... egyszerűen a helyemre lépett....És akkor azt éreztem, hogy én ezen az egészen még nagyon nem vagyok túl.

Azóta egy újabb hullámvölgybe kerültem,de nem a hullámot lovagolom meg, hanem lent kuksolok az alján, mint egy magára hagyott néma ebihal.

Nem vagyok képes beszélni vele...még nem...

Az elvált meddő nő

Egy elvált 38 éves meddő nő. Aki kudarcot vallott. Akit nem szerettek, mert nem volt elég jó. Nem voltam elég jó. Neki nem voltam elég jó.

Mert nem ismert, magát sem ismerte...nem is tudta milye van. Nem tudta ki vagyok, nem látta az értékeimet. Nem akarta látni. 

Felőrölt minket az élet, a sok kudarc, a sikertelen kezelések...éveken át. Mindez még egy harmonikus kapcsolatot és házasságot is próbára tesz, nemhogy egy érzelmileg gyenge lábakon állót. Rengeteg erő kell ehhez és még több kitartás, ami csak együtt működik. Jóban és rosszban.

Minden órában azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lehetőségei vannak egy elvált meddő nőnek? A folyamatos dilemmák:  Folytathatom a programot? Egyedülállóként kapok donort? Vagy már leírtak? 
Rettegtem attól, ha elhagyom a férjem, akkor sosem lesz saját gyerekem. Mert vele van a legtöbb esélyem...az idő ellenem dolozik....Talán még várni kellett volna ezzel a válással, talán még ki kellett volna tartanom bármennyire is boldogtalan voltam...talán nekem ez az ára....elviselni mindezt......mert hát a gyerek az gyerek. Ez kellett volna, hogy prioritás legyen, nem a büszkeségem, vagy a saját boldogságom. Önző vagyok! Mert aztán férj nélkül elvagyok, nade gyerek nélkül!? Az kizárt. 
Vagy mégsem? Hisz én már legbelül nem akartam tőle gyereket. Vagy mindegy? Mindegy kitől van csak legyen? 
De bántott, nem szeretett, nem érdemelt meg...tovább kell lépni. 
Jó döntés volt? De miért?

MERT ÍGY VISSZAADTAM MAGAMNAK AZ ESÉLYT ARRA, HOGY EGYSZER BOLDOG LEGYEK.

Mással, vagy anélkül, máshogyan, de boldog! Mert ez nekem is jár. Mert erre vágyom. Mert mindenki erre vágyik, ha van gyereke, ha nincs. Hogy majd jön valaki, aki értékel, aki meglátja bennem a jót, aki tisztel, megbecsül, vigyáz rám és szeret. Pont olyannak amilyen vagyok. Akinek majd elég jó leszek, sőt, akinek én leszek a legjobb.

Az önmarcangolás és a jó döntés volt-rossz döntés volt dilemma után ráéreztem a szabadság ízére. Egyszer csak úgy megcsapott és bekebelezett. Ez egy következő stádium volt...amiből az utóbbi időben lássuk be, volt  és azt hiszem lesz egy pár.....

Nyár, ősz, sziget, fesztiválok, bulik, tinder és társai, Balaton, színház, koncertek.... Végre azt éreztem, hogy élek. Nem kellett senkihez alkalmazkodni és nem kellett senkire tekintettel lenni. Hatalmas volt a kontraszt a régi tartalmatlan és ingerszegény életemhez viszonyítva. Ez egyfajta kitörés és kényszeres tiltakozás volt a részemről azt hiszem. Túlzásba vittem néha, sokat ittam és sokat cigiztem. Alig aludtam. Kényszeresen el kellett foglalnom magam minden percben, hogy az agyamnak ne legyen semmilyen szabad kapacitása a már volt férjemre és az elcseszett házasságomra. 

Nem tartottam a diétát, nem figyeltem a szénhidrátokat, nem szedtem semmit a letroxon kívül. A gyógyszerek is rá emlékeztettek. Minden rá és a közös életünkre emlékeztetett. Sztrájkba léptem.

Néha elgyengültem...egy párszor találkoztunk. Hol ő keresett (persze csak ha ivott), hol én.....aztán elmagyarázta azt, hogy a válás szerinte nem elválás és hogy összejárhatnánk szexelni.... Mert ő ezt így szeretné. Tényleg azt gondolta, hogy pont őt fogom tartani szeretőnek azért, hogy túl tudjam tenni magam az exférjemen, azaz rajta????? Őrült gondolat. Börtönbe zárnám magam...sose tenném túl magam....soha....... Akkor lezártam. Agyban...Kértem, hogy csináljunk úgy, mint akik elváltak. Ne keressük egymást és húzzuk meg azt a vonalat amit rég meg kellett volna. És így lett. Ez volt az utolsó "érdemi" beszélgetésünk. Legbelül nem akartam ezt...de az agyam tudta, hogy ez a helyes.

Folyamatosan háborúzott bennem a szív és az ész, a ráció és az emóció.

Újra kellett tanulnom mindent ennyi év után. Először is a szingli tudatot kellett bevésnem az agyamba. Igen én már szabad vagyok! Ránézhetek másra és igen, nőként kezelnek. Mert bármilyen furcsa, NŐ vagyok. 
Újra kellett tanulnom beszélgetni a férfiakkal. Nőként. Bizonyám, igazi nőként. Aztán jöttek a tudatos randik csak gyakorlásképpen. Ki kellett zökkentenem magam.....Először zavarban voltam, de aztán belejöttem...már ment a flört, a szexi mosoly és minden egyéb női varázskelléket tudtam már használni. Ez a játék, pontosabban iskola kb 3 hónap volt.

Mindent akartam egyszerre. Minden elvesztegetett percet bepótolni. Mindent megtenni, amit eddig nem tudtam, nem mertem, vagy vonakodtam. Akartam nyelvet tanulni, táncolni, továbbtanulni valamit, fejlődni mentálisan, spiritualisan, spontán lenni, őrültségeket csinálni nem törődve a konvenciókkal. 
Az élet azért sokszor nagylelkű volt. Mindig volt olyan pillanatom, amikor visszakaptam egy darabot régi önmagamból. Mint egy puzzle, keresgéltem a darabjaimat, hogy összeálljak egy új, valódi, hús-vér egésszé. Hogy ugyanaz a szerethető jóember legyek, mint aki voltam. Azelőtt...az egész előtt....Persze egy tapasztaltabb és bölcsebb kiadásban.

Viszont a szex...úgy éreztem képtelen vagyok mással, nem érhet hozzám más, nem...nem tudnám elviselni. Fenntartottam ezt a köteléket. Mert szükségem volt rá. Talán nem tudtam elszakadni. Legbelül még nem. És rettegtem...ennyi év után....ennyi minden után amin keresztülmentünk....úgy gondoltam nem tudok mással, nem akarok mással. 

El kellett vágnom ezt a kötelet....  tudtam jól....odabilincselem magam.....talán megtörik a jég....talán könnyebb lesz, de lehet hogy borzasztó.....

Miért érzem úgy, hogy megcsalnám az exférjem, mikor már elváltunk?

Lelket tépázó, tonnás súlyként lelkemre nehezedő gondolatok voltak ezek.

Elterelve a figyelmem úgy döntöttem, hogy teljes kivizsgálásra megyek. Tudni akarom, hogy végleg kimerültem-e.Tudni akarom mennyit ártott a sokévi kezelés, hogy egyáltalán hol tartunk, hol tartanak a petefészkeim..... Tisztán kell látnom az esélyeimet ahhoz, hogy dönthessek majd, hogy mit tegyek, milyen útra lépjek.
 Nem mondok le a gyerekről. Nem és nem! A férjem a múlté, de én itt vagyok. Kellett valami cél. Hát kreáltam! Körzeti, szemészet, fülészet, uh, röntgen, kardiológia, rákszűrés,  nőgyógyász, bőrgyógyász és endokrinológus. Dr Tüü. Decemberben hozzá is eljutottam.

Ezzel párhuzamosan vásárlásba fojtottam a bánatom. Lecseréltem a ruhatáram egy részét. Új kabátok, csizmák, cipők, chanel és még egy új csúcstelefont is vettem magamnak. Mert jár nekem és mert szeretnem kell magam!!!  Új életet kezdtem. Legalábbis nagyon akartam.

Aztán megtörtem a jeget...elvágtam az utolsó - fizikai - köteléket is. Tudatosan.

Olyan volt, mintha benyomták volna rajtam a reset gombot. Egyszerűen újraindult a rendszerem...visszatért a kihalónak hitt libidóm és a szervezetem olyan reakciókat produkált, mint 20 éves koromban. Egy újabb darab magamból...jó érzés volt rádöbbenni, hogy mégsem vagyok egy frigid fapina....perszóna.....hogy nem kell elásnom magam.....
Újra Nőnek éreztem magam. 
Szükségem volt erre, mint egy falat kennyérre, hiszen az önbizalmamat akkor már a Mariana- árok legalján kellett keresni. 
Majd jöttek a pozitív feetback-ek...simogatták a lelkem.

Igen, ezaz! Alakulok. Kezdtem összeszedni magam és ráléptem a független, egzisztenciával rendelkező, okos, de elsősorban szabad és vonzó NŐ útjára.

Start a new life

Köszönöm R-K Áginak a bíztató sorokat, talán pont ez a lökés kellett ahhoz, hogy újra tollat, vagyis billentyűt ragadjak és leírjam a nem éppen happyendre végződő folytatást. Pontosabban BEFEJEZÉST...

Gyakorlatilag nem jókedvemben költöztem a szüleimhez 2015 őszén. A házasságom nem volt rózsás, de azért azt sosem tudtam volna elképzelni a férjemről, hogy kezet emel rám. Ő jó ember, nyugis és türelmes...

Egy rosszul irányzott és átgondolatlan ütés...és minden megváltozott. És nem csak azért mert minden alkalommal amikor a tükörbe nézek az - egyébként szépen összevarrt - heg nem enged felejteni, hanem mert ez az a szint, ami nekem nem fér bele. Amire nincs magyarázat, ami nem történik ok nélkül, amit nem tudsz a szőnyeg alá söpörni, könnyedén feledni....amit nem teszel, ha szeretsz valakit. 
Még aznap éjjel elmentem.

Talán hiba volt azt várni, hogy majd kúszik-mászik ezután? Hogy egy papucs lesz, sőt nem is papucs, egy mamusz. Hogy esedezik majd, hogy virágot hoz, hogy udvarolni fog. Mert akar engem, mert a felesége vagyok, mert kellek neki és azt akarja hogy bocsássak meg, De ne csak mondjam, hanem tényleg így is érezzem. Mert azt akarja hogy hazamenjek, mert SZERET.

Akartam, hogy akarja. Akartam, hogy akarjon. Mindig vártam a holnapot, hogy majd ráeszmél, hogy én vagyok a legfontosabb........

A történtekről tudtak a rokonai, de senki, senki fel nem emelte a telefont, hogy megkérdezze mégis hogy vagyok, rendbejött-e a beszakadt dobhártyám, vagy egyáltalán csak hogy érzem magam. Amit az ember az embertársáért megtenne, nem a menyéért, vagy sógornőjéért.....

Innentől kezdve nyilvánvalóvá vált, hogy hol van a helyem a családjában....és ugyanez volt a közös baráti körrel. Persona non grata lettem. Mintha én tettem volna valamit, mintha én követtem volna el főbenjáró bűnt, ami miatt kivetett a társadalom. Mélységesen fájt és az én érzékeny lelkem nagyon igazságtalannak érezte. Főleg úgy hogy én a csládjának és barátainak...meg még azok ismeretlen rokonainak is...csak segítettem. 

Az ezt követő időszak érdekes volt. Járt ide, de láthatóan nem tetszett neki. Úgy csinált mintha én tehetnék az egészről...mintha ő ott se lett volna, mintha nem ő hozott volna rossz és végzetes döntést aznap éjjel.  Hazahívott egyszer, de azt válaszoltam, hogy én már nem szeretnék anyósomékkal élni, így csak akkor megyek ha máshogy oldjuk meg a lakhatásunkat. Nem érdekelte.

A lombik valahogy mindig csúszott, nem volt időszerű. Tologattuk ide-oda. Egyszer akartam, másszor nem.

Aztán a végzetes csapást tavaly áprilisban mérte rám.  A Nő...titkolt levelek...és aztán nyíltan...az se zavarta hogy ott vagyok. A szemem láttára csinálta...és azon az éjjelen az ő ágyába hajtotta le a fejét nem az enyémben. Megalázás? Ez annál sokkal több. Ez közöny. A szeretetnek nem a gyűlölet az ellenpárja, hiszen az is érzelem, csak más színezetű, hanem a közöny. Amikor már nem érint meg...és nem vált ki semmit.....Még aznap éjjel megmondtam neki, hogy elválok tőle és hazamentem.Ő ott maradt...

Azt hiszem kaptam egy gyors lefolyású akut idegösszeroppanást, amit úgy próbáltam levezetni, hogy a gránitmozsár merő véletlenségből szervesen összeépült a nagyképernyős tévével...azután hazamentem a szüleimhez.

Nyilván megmagyarázta...annyi gerinc nem volt benne hogy legalább őszinte legyen....tudjátok, ez nem az aminek látszik. És hazudott.
Csakhogy épp lombikolni kellett volna...nem tudtam mit tegyek. Aztán azt gondoltam, hogy azzal amit tett, engem nem foszthat meg az esélytől. Nem teheti! És én egyedül is megbírkózom egy gyerekkel, ha épp most renedeltetett egy babát ide a sors. Megállapodtunk, hogy végigcsináljuk. Bár többször meginogtam, hogy akarom-e ezt, vagyis hogy vele akarom-e ezt. És mi lesz ha összejön? Mert ő meg volt győződve arról, ha összejön mi élünk tovább együtt, míg a halál el nem választ. Tényleg azt hitte, hogy a gyerek megold és megjavít egy házasságot?? Ostobaság. Én elmondtam neki hogy se gyerekkel, se gyerek nélkül nem élek vele így tovább. Vagy új életet kezdünk, vagy elválnak útjaink. Mert én barom még akkor is hittem benne...mindezek után...ezeregy esélyt adtam...Nem vett komolyan. Nem törődött azzal amit mondok. 

A stimuláció elindult és én a leszívás reggelén - még mielőtt kiderült bármi - júniusban beadtam a válókeresetet. Amikor hazafelé jöttünk, akkor mondtam csak el neki. Meg se rázta. Igazából az volt az egyetlen gondja, hogy ezt hogy mertem egyedül eldönteni...vicces nem?  Hiúsági kérdést csinált belőle...Aztán nem beszéltünk. Meg sem kérdezte miért adtam be. Egyáltalán nem beszéltünk a válásunkról. Nem volt mondanivalója.

A lombik nem sikerült. Bár ez várható volt...végül egyébként a 4. napra lett 2 embriónk...igen a 4.re...nem is értettem....de nem tapadtak meg. 

Először a bíróval beszélt a házasságunkról nem velem, amikor is az első tárgyaláson közölte, hogy ő nem akar elválni, mert szerinte a házasságunk helyrehozható. Ezzel lőttek ugyan a közös megegyezésnek, de mégis örültem.  Hogy eljött. Eljött a fordulat, amit vártam...hogy rájött milyen fontos vagyok, mert szeret...Istenem, milyen naív voltam...

Ezt követően megkérdeztem tárgyalás után, hogy miért nem akar elválni és csak annyit felelt, mert nem akar...meggyőző érvek mondhatom...aztán egy hónapra eltűnt az életemből. Se telefon, se semmi.

A nyár alatt szinte semmit sem beszélt a házasságunkról, illetve a válásunkról. Annyit sem ért neki, hogy megbeszéljük.A következő és egyben utolsó tárgyalás szeptember elején volt. Ott már nem ellenezte a válásunkat.

Hát így váltam el egy nyár alatt a két legfontosabb dologtól az életemben, a férjemtől és attól az esélytől, hogy valaha is lesz saját gyermekem.