Költözés

És nem az új lakásba...

Elköltöztem otthonról, vissza a szülői házba.

Nem amolyan mindent elcuccolós költözés volt ez, hanem olyan két bőröndöt telepakolós féle.

Ennek már három hete.

Egyszer úgy érzem jó döntés volt, másszor meg hogy nem. 

A novemberi lombik időpontot lemondtam.

Beszélgettünk, vagyis próbáltunk. Elmondtam, hogy szerintem nem szeret és ha nem így van bizonyítsa be...Kitett egy képet facebookra, aminek az volt a jelentése, hogy menjek haza, de mondani már nem mondta és azt sem hogy szeret...

Múlt héten 4 napig nem is beszéltünk telefonon se, most igen, de csak közhelyekről és jelentéktelen hétköznapi dolgokról.

Ez a kép és egy csokor virág volt 3 hét alatt az összes erőfeszítése annak érdekében, hogy visszatérjek hozzá. Még csak ide sem jött...

Továbbra is az a nagy kérdés, hogy a gyerek miatt - mert hogy vele van rá momentán a legnagyobb esélyem - maradjak-e (legfeljebb gyerekkel lépek majd tovább), vagy álljak odébb és kezdjek új életet, amit lehet hogy gyerek nélkül kell végigcsinálnom.

Még mindig nem tudom...pedig rengeteg jótanácsot kaptam tőletek.

Házasság vs. gyerek

Az utóbbi hónapokban sokat gondolkodtam, sok dolgon, az élet nagy dolgain. Sok, nem is sok, rengeteg kérdésem van a világhoz, a sorshoz, istenhez, a mindenttudóhoz.

Vajon tényleg fel kell-e áldozni mindent a gyerekért, azért hogy legyen? 

Időközben már az is mindegy lesz, hogy az a gyerek hova születik, ki lesz az apja, hogy te magad mivé válsz a kényszeres akarásban? Mert gyerek az kell, mert megérdemled, mert méltó vagy rá, mert te mindent megtettél, mert minden szerencsétlennek sikerül és neked is sikerülnie kell, mert ez lett a legfőbb életcél, a minden, amiről azt gondolod na majd a gyerek az majd helyreteszi az életed, majd megadja mindazt amire vágysz, majd pótolja mindazt ami hiányzik.

Lassan elveszted önmagad a harcban...

Irigylem azokat akiknek harmonikus a párkapcsolatuk, akik boldogok, megkapják amire vágynak mint ember és nő egyaránt.Nekik mindez a küzdelem sokkal könnyebb, hiszen csak egy - bár kétség kívül önmagában is hatalmas problémával - küzdenek meg, de azt legalább együtt teszik! Akinek megadják mentálisan, emocionálisan és minden számára fontos szinten azt, amire szüksége van. Nekem ez nem adatott meg a házasságomban.

Az egész házasságom egy elcseszett sóvárgás, sóvárgás azért hogy szeressen a férjem, hogy fontos legyek neki, sóvárság a figyelméért, a törődéséért, a kedves szavaiért, a szexért, egy pillantásáért és mindenért, ami boldoggá tenne. Na meg a gyerekért...Olyan kevés is elég lenne, tényleg, nagyon kevés is. 

Istenem, mennyivel könnyebb lenne, ha nem szeretném a férjemet!!!!

És aztán itt van ez az elátkozott reménykedés, az önámítás és önátverés legmegnyugtatóbb eszköze. Hogy egyszer majd megváltozik, egyszer majd felébred és rájön, hogy én vagyok élete értelme, hogy majd egyszer szeretni fog, vagy úgy fog szeretni, hogy érezzem is, ahogyan szükségem lenne rá. 

És telnek a hetek, a hónapok, az évek és te még mindig várod azt a napot.Kitartasz és még mindig szereted. 

Időközben ráeszmélsz, hogy az egész játékban egyedül vagy, mindent egyedül csinálsz, egyedül harcolsz, küzdesz valamiért ami nem is létezik és talán nem is létezett soha. Aztán lázadsz ellene, de ő azt mondja hogy csak hisztizel és rosszul látod mert ő aztán szeret, de tényleg. Majd ettől elalélsz, hogy kimondta a varázsszót, ami oly kedves a lelkednek... Vagy épp a lelkedet tiporja össze, átgázol rajtad majd egy bocsánattal elrendezné a maradandó lelki sérüléseidet...és te bedőlsz neki újra.....Aztán pár nap és minden folytatódik előlről. Még mindig szereted, de már magadat sem érted, hogy miért.......Mindenki tudja, te is tudod hogy tovább kéne lépned,hisz ez az egyetlen ésszerű és logikus megoldás, de nem teszed meg, nem vagy képes rá.

És akkor a sors besegít. Teszi eléd/elé a próbákat és ő elbukja, mindet elbukja. Olyan érzelmeket és rekaciókat sem vagy képes kiváltani belőle mint a szomszédból, vagy egy távoli ismerősből. Emiatt mindenkit utálsz aki boldog és kezded úgy érezi, hogy egy igazi rosszindulatú kis köcsög lettél, akivel senki sem érzi jól magát. A legrosszabb oldalad hozza ki ez az egész. Olyan gondolataid lesznek, amit még magad előtt is szégyellsz. Ha szerencséd van és átlátod, nem hibáztatod magad, ha nincs akkor még önostorozol is....

És akkor itt ez a meddőség. És a sok kérdés. Hogy vajon meg kell-e hoznom azt az áldozatot, hogy a férjemmel maradok egy rossz házasságban, amiben nem vagyok boldog, azért hogy lehessen gyerekem, vagy hogy az esély megmaradjon arra, hogy lehessen gyerekem, vagy próbáljak új életet kezdeni máshol, mással (ki tudja mikor), korai menopauzával peteérés nélkül megkockáztatva azt, hogy soha nem lesz gyerekem. Már látom, mikor végre összejövök valakivel úgy 1-2-3 év múlva és feltárom neki 40 évesen, hogy akkor itt ez a tégely és ebbe kéne spermát adni, hogy elkezdjük a vizsgálatait ahhoz, hogy gyerekünk legyen. Mondhatjuk a nagy szöveget, hogy lehet hogy mással összejön spontán, meg hogy lehet hogy nem akar ide születni az a gyerek, meg hogy érzi hogy rossz közegbe jönne és majd újraindul a petefészkem, ha harmonikus lesz az életem és bla, bla, bla...De mi van ha nem, mi van ha nem jön, vagy mi van ha nem találok senkit aki boldoggá tenne, mi van ha egy-két év múlva az én petefészkeim teljesen leállnak?

Ha nem lesz gyerekem, vajon meg tudom-e majd bocsátani valaha magamnak, hogy fontosabb volt a saját boldogságom, mint az esély a gyerekeim megszületésére.