A Kaáli után hatalmas űr tátongott bennem. Olyan űr, amelyet úgy gondoltam, hogy semmivel sem tudok betölteni, a helyzeten nem tudok változtatni, minden tőlem függetlenül történik. A tehetetlenség felőrölte a lelkemet. Viszont a kiborulás elmaradt, helyette - az én amúgy nagyon érzékeny lelkemen - hideg közöny lett úrrá. Nem érdekelt semmi. A blog sem és más sem. Talán a tehetetlenség miatt. Még magam is meglepődtem, hogy hogy tudok ilyen lenni. Sosem gondoltam volna, hogy ez a fajta hozzáállás nekem megy...nekem, aki annyira sebezhető. Aki amúgy a jelen helyzet töredékét (súlyát tekintve ezrelékét...) sem volt képes soha hosszú lelki válságok nélkül túlélni. Útólag átértékelve ez is egyfajta védekezési mechanizmus lehetett...
Hamar rájöttem, hogy ez az állapot tönkre fog tenni engem és a kapcsolataimat is. Új szemlélet kell! Ami segít túllépni és segít visszatalálni a normális kerékvágásba...az életembe. Hogy valójában is részese legyek az eseményeknek, hogy a történéseket magam is megéljem, ne csak külső szemlélődőként - mindent a gyerekprojekten, a szerencsétlenségünkön és sikertelenségünkön átszűrődve - kívülről szemléljek.
Úgy ítéltem meg, hogy a lehető legjobb amit tehetek az az, hogy nem fogadom el a jelenlegi helyzetet. Nem fogadom el, nem veszem tudomásul, hogy a mostani állás szerint nem lehet gyerekem. És nem akarok ezzel foglalkozni. Mivel megoldani, befolyásolni, változtatni nem tudok, - hiába kattogok rajta a nap minden percében - akkor legalább a helyzethez való viszonyom tisztázódjon le. Lehet, hogy önámítás, de úgy döntöttem, hogy nekünk igenis lesz gyerekünk. Egy lombik, nem lombik! Majd a következő, vagy ha az sem akkor majd az azt követő. Minaddig, amíg nem lesz legalább egy olyan petécske, amit meg tudnak termékenyíteni és be tudnak ültetni. Nem vagyok hajlandó tudomást venni a nálam fellelt problémáról. Ma lehet, hogy nem működöm, de majd fogok. A petefészkeim összeszedik magukat és teszik a dolgukat, mert nem lehet másként!
Lehet hogy ez ostobaság, de könnyített az életemen. A sikertelenség és folyamatos kudarc boldogtalanná és szomorúvá tett az elmúlt hónapok alatt és már utáltam a bőrömben lenni.
Most minden energiám a Balcsi felújítására és a munkára megy el. P.-vel sokkal jobb a kapcsolatom és tulajdonképpen kiegyensúlyozottabb lettem. A babaprojekt foglalkoztat, de nem görcsösen. Otthon keveset beszélünk róla. Azt a rész elfogadtam, hogy nem túl sokat tehetek...ezért valójában lenyugodtam.
Összeállítottam azért egy kis "kúrát" magamnak augusztusig, vagyis a következő stimuig, mert amit viszont tudom hogy megtehetek, azt meg is teszem...
A kúra:
Letrox (thyroxin) napi 50 mg
D3 vitamin, napi 2000 Ne
Dhea napi 50 mg
Méhpempő napi 200 mg
E-vitamin 2 naponta 400 mg
Gravida 2-3 naponta 1db (most leváltottam a Femibiont...nem tudom, hogy jó
döntés volt-e)
És ennyi. Nem tudom, hogy ez elég-e, de momentán úgy gondolom, hogy ennél többet nem tehetek.
A fogyókúrám is egész jól halad, kb még 1 kg-ot szeretnék fogyni, aztán ez is rendben lesz. Így most egy kicsit az önbizalmam is helyrejött, sok a pozitív visszajelzés, hogy mennnyire látszik a fogyás (én azért nem nagyon érzem...) és hogy mennyivel jobb ez a rövid haj, mint a korábbi. Ha jóban vagyok magammal, akkor a világgal is jobban (el)vagyok :-) És most jobban érzem magam.
Lehet, hogy ez az egész badarság, de fejben döntöttem ezekről és eddig ez az új szemlélet jól működött. Egészen tegnapig. Tegnap hajnalban az én férjem nagybácsi lett. Reggel tudtuk meg, nagy volt az örömködés. 4-5 órás szülés volt, minden rendben zajlott. Álmos a napfelkeltével megérkezett! Tökéletes és gyönyörű! Erre én meg teljesen összeomlottam...zokogtam...hát ennyit arról, hogy erősnek akarom mutatni magam...közben meg csak csapongok és rettegek, hogy bekövetkezik az, amit mondanak az orvosok...szemléletváltás ide, vagy oda....
De majd ez is lecseng szépen és ismét magamévá teszem az új - nekünk is lesz majd - szemléletet.
